
DXN-váljék egészségére!
Sokan vannak azok, akik járatlanságuk miatt bizalmatlanok a szaunázással szemben és óvakodnak tőle. Sajnos az előítéleteket csak megerősítik a nem kellően átgondolt publikációk. Némely szerző a szaunát igazságtalanul „gyógyászati szempontból szakszerűtlen eljárásnak” ítéli és hatásairól inkább misztifikálóan ír, mint lélektani jelentőséggel bíróként. Azt javasolják, hogy változtassanak az orosz-római fürdő használatán, anélkül, hogy átgondolnák, hogy ez a fürdőzési forma azért nem tudott széles körben elterjedni, mert túlságosan is megterheli a szervezetet.
Ezért azon fáradoztunk és tesszük ezt most is, hogy a szaunáról és a szauna használatáról röviden bemutassuk mindazt, ami bizonyossággal tudható róla. Az alkalmazásáról szóló ajánlások hosszú évtizedek tapasztalatain alapulnak, amelyeket a rendkívül nagy számú szaunaélvezőtől tudtunk meg. Közöttük számtalan páciens van abból az orvosi gyakorlatból, amely dogmatikus elvek nélkül részesíti előnyben a természetes eszközöket, ahol azok használhatók. Értékeltük a kísérleti tapasztalatokat, pl. a szaunamester-képző tanfolyamokon gyűjtötteket. Az általunk figyelemmel kísért tanfolyamokon 1950 óta mintegy 5000 szaunamestert képeztek ki.
Minden szakember egyetért abban, hogy semmi esetre sincs szükség a nem a szaunafürdőzéshez tartozó terhelési tényezők bevezetésére ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a szauna hasznosságát és előnyeit.
Mi a szauna?
Az idegenül, mégis jól csengő szó, a szauna finn eredetű. Olyan fürdőzési forma elnevezése, amely Finnországban évszázadok óta széles körben ismert: a számtalan tó, folyó partján, a keleti-tengeri öblök partvidéken mindenütt láthatók kis fürdőházak, amelyekről meglepő dolgokat állítanak.
Amikor ez a fürdő Németországban és más országokban is ismertté vált, vele együtt a szauna elnevezést is átvették. A hétköznapi nyelvben így mondják: „szaunázik” (azaz szaunafürdőt vesz), „szaunába megy” (azaz szaunafürdőbe), vagy „szaunát vásárol”. Az utóbbi kifejezés alatt azt értjük, hogy valaki vásárol egy fából készült szaunakabint, amely ennek a fürdőzési formának a sajátosságát képezi.
A fától nem égeti meg magát az ember, és így megengedhető, hogy a szokatlanul magas, a szaunára jellemző 60-100 oC-os hőmérsékleten is fát használjanak. Eközben a levegőnek kellő szárazságúnak kell maradnia, hogy a szaunázás közben bőségesen keletkező izzadság folyamatosan elpárologhasson. A párolgás hűt és ez a hűtés nem engedi, hogy túlforrósodjon a bőr. Ha „ráöntéssel” megszakítjuk a hűtést, az átmenetileg plusz hőingert jelent.
A test felhevüléséhez második szakaszként csatlakozik a szándékolt lehűtés. A tüdő leggyorsabban a külső levegőn hűl le (kültéri légfürdő), a bőr elsősorban a hideg víztől, néha a hótól. Tehát a szauna valójában egy váltófürdő. Felhevülés a forró-száraz levegőn a szaunakabinban és az azt ismétlődően követő lehűlés a külső levegőn és a hideg vízben. A frissítő hűtő szakasz a testre gyakorolt hatása miatt nem kevésbé fontos a szervezetnek, mint a lazító, nyugtató meleg.
A felhevülés/izzadás és a tudatos hűtés egymást ismétlődően követő ingerfolyamatát gyakran nevezik „szaunamenetnek”. Ezt legalább egyszer érdemes megismételni. A gyakorlott szaunázók három szaunamenetet is végeznek, amely - kellő nyugalomban végigélvezve - , akár másfél-két órán át is eltarthat.
A cikket az Einhell Hungaria Kft. biztosította(www.veka.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése