A megdöbbentő igazság agyunk csendes gyilkosairól
Az Egyesült Államokban milliókhoz jutott el az a bestseller,
amelynek neurológus és táplálkozási szakértő szerzője egy sor
pszichiátriai népbetegségért egyedül a szénhidrátokat teszi felelőssé.
Egészséget egész évben!
Tényleg a cukor és a glutén tehet mindenről?
Dr. David Perlmutter orvosi körökben is elismert
ideg- és táplálkozástudományi szakember. A saját magáról elnevezett egészségcentrum, a Perlmutter Health Center szakmai igazgatója
tavaly szeptemberben jelentette meg Grain Brain (Gabonaagy) című könyvét, amely novembertől kezdve a New York Times bestsellerlistáján szerepelt.
A könyv tulajdonképpen táplálkozási útmutató, amely egyszerű és könnyen
követhető életvezetési receptet kínál jó néhány, mindannyiunk által
rettegett betegség – egyebek között az Alzheimer-kór, a depresszió, a szorongás és a figyelemzavar-hiperaktivitás (ADHD) – ellen.
Az alcím magába sűríti a könyv üzenetének lényegét: A
megdöbbentő igazság a lisztről, a szénhidrátokról és a cukorról, agyunk
csendes gyilkosairól. Perlmutter a hazánkban is hódító paleolit táplálkozást viszi a végletekig, amikor
azt
állítja: nemcsak a búzát, de mindenféle gabonaneműt ki kell irtanunk
étrendünkből, mert az általuk okozott gyors vércukorszint-emelkedés
tehető felelőssé az agyi károsodások széles spektrumáért. Szerinte
ebből a nézőpontból a gluténmentes diétákban ajánlott és széles körben
egészségesnek gondolt gabonahelyettesítők – mint a quinoa vagy az
amaránt – épp olyan kártékonyak, mint a főmumusnak kikiáltott búza.
Ha a szénhidrátok okozta rombolást el akarjuk kerülni – viszi tovább a gondolatmenetet Perlmutter –,
akkor kalóriabevitelünkben radikálisan meg kell változtatnunk a szénhidrátok, fehérjék és zsírok arányát. Míg
az átlagos amerikai összkalóriáinak a 60 százalékát szénhidrát, 20-20
százalékát pedig fehérje és zsír formájában fogyasztja el,
Perlmutter
szerint az ideális, paleolit kori 20 százalék fehérje – 75 százalék
zsír – 5 százalék szénhidrát megoszláshoz kellene közelítenünk.
Ez a konkrétumok szintjén azt jelenti, hogy az általa megengedett napi
szénhidrát-bevitel 50–80 grammra, vagyis egy adag gyümölcsre
korlátozódik.
Táplálkozásunk gerincét – vallja – a „jó fajta zsírok forrásai, mint az olívaolaj,
az avokádó, a vadon élő halak, az organikusan termesztett olajos magvak
és a tápanyagban gazdag zöldségek” kellene, hogy alkossák.
A glutén a fő ellenség
A glutén még külön is megkapja a magáét Perlmuttertől.
Elmélete
szerint az elbutulás és a többi, ma népbetegségként pusztító
neurológiai probléma gyökere az, hogy az emberek az utóbbi 40 évben
gluténfüggővé váltak, és a glutén a szénhidrátokkal karöltve
olyan gyulladásos elváltozásokat okoz az agyban – elsősorban azáltal,
hogy áteresztővé teszi az érzékeny agyi erek normálisan szoros
védvonalat képező belső rétegét –, amelyek az Alzheimer-kórtól kezdve a
Parkinsonon át a szklerózis multiplexig bármilyen formában
megnyilvánulhatnak.
A sajtó már augusztusban, tehát megjelenése előtt felkapta a bestsellergyanús kötetet. James Hamblin orvos, a patinás The Atlantic magazin
egészség-rovatának főszerkesztője azonban – a könyv állításaival
szemben érzett lényegi fenntartásai miatt – sokáig vonakodott ringbe
szállni. Végül azonban belátta, hogy a könyvet övező ragályos léptékű
érdeklődés mellett lehetetlen megúsznia állásfoglalás nélkül, ezért úgy
döntött, egyetlen interjúban megszólaltatja magát Perlmuttert, továbbá a
Perlmutter nézeteivel sokban rokonszenvező dr. Robert Lustig gyermek-endokrinológust, illetve két, a bestsellert bíráló orvost:Chris Kressert – aki amúgy maga is a paleolit nézetek terjesztője, a Your Personal Paleo Code (A te saját paleolit kódod) című könyv szerzője – és dr. David Katzot, a táplálkozástudomány elismert klinikai szaktekintélyét.
A gyógyszerlobbi és a mindenkori kormányok
Hamblin első kérdésére, miszerint mit gondol, vajon a Grain Brain miért váltott ki ilyen óriási visszhangot,
Perlmutter
hangsúlyozta: könyve nem a marketingnek köszönhetően vált ennyire
népszerűvé, hanem mert végre az emberek kezébe adja azt a mentális
egészségük szempontjából alapvető tudást, amelyet a fősodorbeli
orvostársadalom mindeddig megtagadott tőlük. Mint elmondta: épp
ideje, hogy az orvosok szembenézzenek azzal az igazsággal, amely a
szakirodalomban már évtizedek óta kering. S valóban: állításainak
alátámasztására Perlmutter lehengerlő szakirodalmi idézetgyűjteménnyel
rendelkezik.
Saját honlapján tekintélyes listát olvashatunk a nézeteit igazoló, megannyi tekintélyes folyóiratban megjelent közleményről. A New England Journal of Medicine-ből például azt a 2013-as cikket citálja,
amely szerint már a csekély mértékben emelkedett vércukorszint is az
elbutulás rizikófaktora, s ez a nem diabéteszes emberekre is vonatkozik.
Szerinte ez csak egy azon bizonyítékok sorából, amelyek felfedik, hogy
a szénhidrátok az okozói a legfontosabb degeneratív betegségeknek, így az Alzheimer-kórnak és a szívbetegségnek, sőt még a daganatoknak is.

„Az egész nem is lehetne egyszerűbb” – magyarázza a doktor.„
Szénhidrátban
szegény étrendre van szükségünk, ezzel mérsékeljük a diabétesz
kockázatát, s egy csapásra az Alzheimer rizikóját is a felére
csökkentjük. […] Csakhogy ezt eltitkolják előlünk. Bátorítanak,
hogy együnk egészen nyugodtan, amit csak akarunk. Együnk bármit, ami
tetszik. Együnk, aztán majd kifejlesztenek nekünk valami mágikus
pirulát, ami meggyógyítja minden betegségünket. Igen ám, de az Alzheimerre nincs ilyen pirula.”
A szerkesztő a beszélgetésnek ezen a pontján úgy érezte, interjúalanya
az összeesküvés-elméletek ingoványos talajára csalogatja őt. Perlmutter
később további egyértelmű célzásokat tett arra, hogy az elhallgatás
részben a gyógyszerlobbi, részben a mindenkori kormányok lelkén szárad.
„Nem kell különösebben megerőltetni a fantáziánkat, hogy kitaláljuk, ki
ígéri a pirulát. Nem igényel sok fejtörést, hogy rájöjjünk, kinek az
érdeke elhitetni velünk, hogy majd egy pirula formájában érkezik a
megoldás.”
„A kormány pedig
1992-ben kiadta az ukázt:
együnk kevesebb zsírt. Egy lélegzettel azt is kimondták: együnk sok
szénhidrátot. Tíz éven belül a diabéteszes esetek száma az USA-ban
megháromszorozódott. […] Egyétek csak a jó kis gabonát, mondta a
kormány, egyetek minél többet a sok jóból, amit a Mezőgazdasági
Minisztérium termel nektek, meglátjátok, jót fog tenni.”
Hamblin érdeklődött, vajon ismeretesek-e olyan klinikai tanulmányok,
amelyek összefüggést tárnak fel a glutén és az említett neurológiai
kórképek bármelyike – az Alzheimer, az ADHD vagy bármelyik másik –
között. Az interjúalany erre egy, az 1970-től 2005-ig terjedő időszakban
13 esetet feldolgozó,
2006-ban megjelentetett esettanulmányt említett, amely „lehetséges összefüggést” mutatott ki a glutén és a demencia között – a súlyosan gluténérzékeny, cöliákiás betegek speciális csoportjában.
Zsír kell az agynak?
Perlmutter könyvének legfontosabb üzenetét az alábbiakban határozza meg: tartsuk tiszteletben génjeink örökségét!
Érvelésében
újra meg újra kétmillió éves vadászó-gyűjtögető múltunkra utal vissza,
melyben az utóbbi tízezer év szénhidrátbőséget termelő mezőgazdasági
forradalma csupán kései elhajlás. Mivel a túlzott bőség előtti
régi szép időkben testünk sosem jutott megfelelő mennyiségű kalóriához,
különösen nem szénhidrát formájában, szervezetünk lényegében az éhezés
állapotára rendezkedett be, sőt e körülmények között teljesít
optimálisan. Antioxidáns
és gyulladáscsökkentő mechanizmusaink, amelyek ezen állandósult
szükségállapotban aktiválódnak, védő hatást fejtenek ki agyunkra. S
mivel a szervezet néhány napnyi éhezés alatt feléli
szénhidrát-tartalékait, és zsírtüzelésre tér át, Perlmutter
egyértelműnek tartja, hogy agyunk preferált energiaforrása a zsír –
pontosabban a zsírokból e körülmények között keletkező ketonok.
Így
jut arra a konklúzióra, miszerint kalóriabevitelünkben a zsíroknak kell
játszaniuk a domináns szerepet, ha agyunkat formában akarjuk tartani.
A virtuális vita következő szereplőjéül Hamblin Chris Kesser népszerű
paleolithívő egészségügyi tanácsadót választotta, akit a Grain
Brain megjelenése után valósággal elözönlöttek a véleményére kíváncsi
betegek. Kresser elmondja betegeinek:
a szénhidrátszegény diéták és a mentális egészség kapcsolatát feszegető tanulmányok első eredményei ígéretesnek látszanak.
Hangsúlyozza azonban azt is: önmagában abból, hogy a szénhidrátszegény
étrend elősegíti egyes neurológiai bántalmak kezelését, nem következik
egyenesen, hogy e bántalmakat eleve a szénhidrátok is okozzák. És mesélni szokott pácienseinek olyan természeti népekről is, amelyeknek a szénhidrátok
jelentik az elsődleges tápanyagforrást, mégsem betegesek. „A
Közép-Tanzánia északi részén élő hadzák, a panamai kunák, a
csendes-óceáni szigetvilágban élő kitavák, a pápua új-guineai tukisenták
vagy az Okinava prefektúrabeli japánok összes kalóriabevitelük jelentős
részéhez magas természetes cukortartalmú táplálékokból, így
gyümölcsökből, keményítős gumókból és mézből jutnak hozzá. Ennek
ellenére e népek képviselői jellemzően karcsúak, fittek és mentesek a
modern civilizációs betegségektől.”
Robert Lustigot az amerikai közvélemény a cukrok kemény ellenségeként ismeri.
Hamblin kérdésére el is mondta: a maga részéről nincs kétsége a felől,
hogy a tartósan magas vércukorszint, majd az ennek talaján kialakuló
inzulinrezisztencia (2-es típusú diabétesz) az elbutulás egyik fő
hajtóereje. „Az Alzheimer nem más, mint a metabolikus szindróma agyi
megnyilvánulása” – summázta, majd magyarázatképpen hozzátette: mivel a
sejtjeink energiatermelését végző sejtszervecskék, a mitokondriumok az
agyban fordulnak elő a legnagyobb sűrűségben, bármi, ami a
mitokondriumok funkcióját megzavarja, elsőként az agyban fogja éreztetni
a hatását. S mivel a metabolikus szindróma gyökere a mitokondriumok
működési zavara, Lustig szerint érthető, hogy
a finomított szénhidrátok
étrendbeli térhódítása nemcsak az anyagcsere-betegség, hanem az
elbutulás járványszerű terjedését is magával hozta az utóbbi
évtizedekben. Mégsem kívánt állást foglalni abban a kérdésben,
vajon Perlmutter állításai megállják-e a helyüket; mint mondta,
Perlmutter talán rendelkezik olyan adatokkal, amelyeket ő nem ismer.
Mi a fenét ehettek, ami ennyire zsíros volt?
Hamblin legutoljára David Katzot, a Yale Egyetem Prevenciós Kutatóközpontjának alapító igazgatóját szólaltatta meg az ügyben. Mivel munkáiban
Katz professzor is aranykorként szokott a paleolitikus érára hivatkozni,
beszélgetésük elején a szerző bevallotta neki: sosem értette, miért
tekint valaki vonatkoztatási pontnak egy olyan történelem előtti
időszakot, amelyben az emberek várható élettartama alig haladta meg a 30
évet, és a legöregebbek is csak ritkán érték meg az ötvenet. Vajon nem
elegendő magyarázat az öregkori betegségek, így az Alzheimer vagy a
szívbetegség ritka voltára, hogy
a kőkorban szinte nem éltek a mai mércével mérve idős emberek?
Katz szerint igenis van okunk arra, hogy a kőkori diétát tekintsük az
emberi faj számára standardnak. Rámutatott: amikor az állatkerti
szakemberek próbálják meghatározni az egyes állatok optimális étrendjét,
akkor sem klinikai kísérleteket végeznek, inkább megnézik, mit esznek a
fogva tartott példányok fajtársai a vadonban. Csakhogy – hangsúlyozta
ugyanakkor – kevés dologban van egyetértés arra nézvést, pontosan mit és
hogyan ettek kőkori eleink.
„A legtöbben azt se tudjuk, tegnap mit reggeliztünk, nemhogy azt, mit csináltak az emberek százezer évvel ezelőtt.”
És valóban – ért egyet a kétkedéssel a szakember –, mivel akkoriban az
emberek negyvenéves korukig bezárólag befejezték földi pályafutásukat,
az öregkori betegségek éppúgy nem léteztek, ahogy maga az öregkor sem
létezett. „Semmi nem volt az étrendjükben, amiről bízvást kimondhatnánk,
hogy az védte meg őket az Alzheimer-kórtól meg a hasonlóktól. Ez
egyszerűen badarság.”
Katz erősen vitatja továbbá Perlmutter azon becslését, miszerint a kőkori étrend 75 százalékban zsírból állt volna. Antropológiai
kutatásokra hivatkozva állítja, hogy a főzőolajok felfedezése – tehát
legkorábban a mezőgazdaság hajnala – előtt az emberek olajos magvakat
csak kisebb mennyiségben, egyéb növényi részek kísérőjeként
fogyasztottak. „Az ember természetes környezetében nem volt semmi, ami
ilyen koncentrációban tartalmazott volna zsírt – hacsak az agy nem.
Kizárólag állati aggyal táplálkoztak volna? Vagy mi a fenét ehettek, ami
ennyire zsíros volt?”

Végül Katz rezignáltan hozzáfűzte: „Hogy őszinte legyek magához, kicsit
szomorúnak találom ezt az egészet. Kezdeném azzal, hogy igazából
kedvelem Perlmuttert. A neurodegeneratív betegségek terén végzett
munkájában akad pár igazán izgalmas és újító szellemű dolog. […] Ezért
aztán szomorú, hogy azt kell mondanom: ennek a könyvnek a nagy része
nonszensz. Odáig teljesen egyetértek vele, hogy
túl sok cukrot meg fehér kenyeret eszünk.
De a történet további része arról szól, hogyan keres érveket a kedvenc
elmélete mögé. És így nem lehet jó tudományt csinálni. […] Akkor vagy jó
tudós, ha megpróbálod elfogulatlan módon elolvasni az irodalmat, és egy
felsőbb nézőpontból ítéletet alkotni mindannak alapján, amit megtudtál.
Márpedig itt nem érzem, hogy ez történt volna, és ismétlem, szomorú
vagyok, mert látom, ahogy félrevezeti a közvéleményt."
Forrás: Tátrai Péter